Shiro Fukuboku Előtörténete
Név: Shiro Fukuboku
Nem: Férfi
Életkor: 20
Mágia: Sárkányölő mágia/Kristály
Céh: -
Jellem:
- Életvidám és reménykedő. Alapvetően barátságos és közvetlen bár az idő kissé tartózkodóvá edzette. Szeret megfelelni másoknak. Nem nehéz félelmet kelteni benne de időről időre túl lép ezen. Kedveli a kalandokat és a természetet, van amikor elvonul és gondolkodik, vagy a könyvébe írogat. Egyaránt szeret komoly lenni és a legnagyobb bulikat megejteni. Képes és jól is esik neki csapatban dolgozni, viszont nagyon független. Általában szíve szerint cselekszik és törekszik a jóra. Mivel sok időt töltött magányban ezért nagyon sokra értékeli a barátokat, bár szintén emiatt jóhiszemű és könnyen becsapható. Könnyű megsérteni, de nem haragtartó, könnyen és gyorsan megbocsát, ezt a tulajdonságát néha már átoknak is véli.
- Lusta, nem szeret semmi olyan feladatot vagy munkát, ami nem jár kalanddal vagy egyáltalán nem izgalmas, emiatt sokszor türelmetlen. Okos, de kissé manipulatív, szereti kézben tartani a dolgokat. A saját feje után megy szóval eléggé makacs, nagy a büszkesége, nehezen ismeri be, hogy ha hibázik.
Kinézet: Nem túl magas, szálkás testalkat. Bőre kreol árnyalatú. Öltözködésben nem túl jártas, jelenleg egy szőrmekabátot hord, alatta egy régi kissé szakadt pulóvert. Nadrágja egy egyszerű kék farmer, lábán egy vastag csizmát hord. Arca kerek, az orra enyhén hajlott. Türkizkék szeme van mely mindig élettel teli. Haja szőkés-barna, az átlagnál hosszabb és rendkívül kócos. Magassága: 177cm
Felszerelés: Egy bicska, egy könyv és egy amulett.
(A zene amelyre a legjobban lehet előtöri-t írni:
[You must be registered and logged in to see this link.] Very Happy)
Prológus
A nap már lefelé ereszkedett az égboltról. A távolban már látni lehetett Shirotsume felgyullanó fényeit. Keletre, Hakobe csúcsa nyúlott a magasba. Körülöttem a hófödte fákról hosszú jégcsapok nyúltak alá, az idő csendes volt, ezt csupán a lábam alatti jeges hó ropogása törte meg. A mai napon a szokásosnál is ridegebb hideg uralkodott, de nem zavart. Hozzáedződtem az alatt az idő alatt amit Tharyl’s mellett töltöttem. Bárcsak tudnám hová mehetett... lassan egy éve már hogy eltűnt. Annyi mindent tanított nekem. Érdekes hogy pont rám bízta a tudását. Bár a kapcsolatunk nem volt mindig felhőtlen, most nagyon hiányzik. Az éjjeli beszélgetések a tábortűz mellett... mindig mondott pár bölcs gondolatot, melyek nagy részét persze elfelejtettem. Most így jobban belegondolva... lehet hogy jobban kellett volna odafigyelnem rá.
Az idő egyre hidegebb lett és a nap fényét lassan felváltotta a havon tükröződő hold csillanása. „Ideje visszafordulnom. - gondoltam - Nem szeretnék halálra fagyni az éjjel.” Így hát, elfordultam Hakobétól és Shirotsume felé vettem az irányt. Erre volt az a kis eldugott barlang ahol Tharyl’s és én átmenetileg meghúzódtunk. Ott éltem én is az utóbbi időben a maradék szükséges holmimmal. Nem volt sok mindenem, a barlangban akadt pár takaró és egy tábortűz, amely elég meleget adott, hogy túléljem a hideg éjszakákat. Ez volt az egyik legnagyobb kincsem. Na meg persze a késem, a könyvem és az amulettem. Mindháromnak külön története van...
I. Fejezet: Merengések
„Mindig is sokat gondolkodtam azon, hogy mit jelentettek a múltbeli események a sorsom és mások sorsa szempontjából. Vajon mily szerepet játszottak? Vajon én idéztem elő őket, vagy értem történtek meg? Esetleg másokért? Vajon a történetem előre megszabott volt? Vagy én magam tettem olyanná, mint amilyen.”
Shiro
Ahogy közeledtem a barlang és Shirotsume felé, elborítottak az emlékek. Hisz pár évvel ezelőtt még egy nevelőcsaládban sínylődtem ott. Bár lehet hogy durván fogalmazok, mert a nevelő szüleim egyáltalán nem voltak gonoszak, csak szigorúak és az egész hely tele volt szabályokkal, amelyek számomra felértek a legkegyetlenebb és legsötétebb börtönökével is. Persze... maradt pár jó emlékem, hisz volt néhány barátom akikkel nagyon jól kijöttem. Fiore 766. évében jöttem a világra. Sajnos nem maradt sok emlékem kisgyermekkoromról ráadásul 2 évvel születésem után kigyulladt a házunk. Erről később megtudtam hogy egy illegális mágus céh okozta a tüzet...
Arra a napra viszont jól emlékszem... épp aludhattam az ágyamban. Aztán... egyszer csak robbanást hallottam és elkezdett rázkódni a ház. Vöröses fények jelentek meg a falakon és pár pillanat múlva hatalmas lángfoszlányok magasodtak fölém. Nagyon nagy hőség volt és nem kaptam rendesen levegőt, aztán, pár örökkévalóságnak tűnő perc múlva megjelent édesapám arca. Markáns vonalakkal, őszes hajjal és kék csillogó szemmel, csak ez az emlékem maradt meg róla és a kisgyerekkoromról. Később megtudtam hogy az élete árán mentett meg. Édesanyámtól nem maradt másom csak egy amulettem, ami ezüstösen csillog és egy különös farkas szerű lényt ábrázol. ( Később, egy könyvből megtudtam hogy ez egy Silvernight és a szerencse jelképe. Attól kezdve álmommá vált hogy megpillantok majd egy Silvernight-ot.)
A házunk teljesen leégett és én nevelőszülőkhöz kerültem, egy újgazdag úrhoz és a nejéhez. Taníttattak, etettek, elláttak de sokat kellet dolgoznom is. Volt egy fiuk, vele elég jóban voltam, tőle kaptam a bicskám a szökésem napján, őt Furi Senshi-nek hívták. Szolgáló hiányában, nagyon sok feladatot kellett nekem megcsinálni. Szigorúak voltak és ridegek, főleg a mostoha apám, tehát nem volt sokáig maradásom. Sokat gondolkoztam azon hogy elszökök, de sosem bírtam rászánni magam. Így a végső döntést egy krízis helyzetnek kellett meghoznia...
A család elítélte és megbízhatatlannak találta a mágiát, leszámítva Furi-t. Mindkettőnket elzártak tőle, de rá jobban figyeltek mint rám, ezért sikerült pár könyvet szereznem és azokat olvasgattam. Megmutattam Furi-nak is és nagyon tetszett neki. Elhatároztuk hogy mágusok leszünk, őt a fegyverekkel való mágia érdekelte, míg engem az elemek irányítása vonzott jobban. Mindketten megpróbáltunk megtanulni valamit de úgy tűnt egyikünkben sincs meg a tehetség. Bár a bicskám a bizonyíték hogy Furi végül sikerrel járt...
Egy kellemes tavaszi napon történt, pontosabban, egy nappal a születésnapom előtt. Kezdetben minden jól ment, elvégeztem a takarítást, aztán Furi-val játszottunk a kertben. Délután megjött Furi tanára, egy katona aki vívni tanította. Amíg gyakoroltak én a hátsó kertben nekitámaszkodtam egy fa tövének és belefeledkeztem az elementalista mágiáról szóló könyvembe. Kisvártatva egy új fejezethez értem ahol felcsillant a szemem: „Kristály Mágia”
-Hűű! Ez igazán klassz lehet! - Kiáltottam fel magamban. Gyorsan továbblapoztam és olvasni kezdtem a sorokat:
„Kristályteremtés
A kristály mágus képes a földből, vagy egyszerűen csak a levegőben kristályokat teremteni és azokat formálni. Minél képzettebb a mágus annál gyorsabban és annál masszívabb kristályokat tud létrehozni. A szóbeszédek szerint a kristály mágusok kristályának színe tükrözi a használó lelkét. Kristály mágusok szoktak viccelődni „a kristály a lélek tük....”
– Te mit csinálsz itt Shiro? Mit olvasol? - Jelent meg idősebb Senshi, csak úgy a semmiből.
– Ő semmit apa, csak egy tankönyv aaa növényekről. - Próbálok a lehető legártatlanabbul nézni, de sajnos a mostoha apám, idősebb Senshi nem dőlt be neki.
- No.. Add ide, hadd nézzem.
– Ugyan tényleg dög unalmas, nem érdekelne...
– Annál inkább, na add ide szépen.
– De...
– Khm! - Ez a köhintés volt a vég, ilyenkor tudtam, hogy mi következik ezért inkább gyorsan odaadtam a könyvet hátha megúszom az egészet. Sajnos, épp ellenkezőleg történt.
– Shiro, ha jól látom ez a könyv itt mágiáról szól. Ugye?
– Háát... - Reszkettem mert már láttam ahogy az arcán összeszűkülnek a ráncok és ez sosem jelentett jót.
– Mégis hol szerezted te ezt?
– Vettem... a zsebpénzemből. – „Ajjaj, ezt lehet mégsem így kellett volna. A fenébe Shiro miért nem hazudtál valamit!?”
– Szóval vetted mi!? Nincs több zsebpénz! Hát nem emlékszel mit mondtam a mágiáról te ebadta kölyke! Szegény nagyapádnak is ez okozta halálát! Hát ennyire tiszteled a szüleidet!?? És Furi... Furit is megfertőzted!? Na majd mindjárt beszélek vele is... Te meg mars a szobádba! Teljes szobafogságot kapsz, mostantól csak dolgozni és tanulni járhatsz ki! Még ilyet... - Még ki sem ejtette a száján az utolsó szavakat már rohantam is be a szobámba. Akkoriban egy emeletes házban laktam. A szobám nem volt túl nagy, volt benne egy ágy, két szekrény melyekben a ruháim és a játékaim sorakoztak, egy könyvespolc tele mesekönyvekkel és egy asztal, rajta egy gyertyával. Volt ott két kép is, az egyik egy ősz hajú úriembert ábrázolt, valószínűleg Furi nagyapját, a másik egy bundás, fehér majmot, vélhetően egy Vulcan-t. Ahogy a gyertya megvilágította néha úgy tűnt mintha élne, bármelyik pillanatban kiugorhatna a képből és felfalhatna. Brr...
Nemsokára hallottam lentről ahogy a mostohaapám begyújt a kemencébe, vélhetően, a könyvemet égette el. Később hallottam amikor feljött és rám zárta az ajtót. Én közben leültem az ágyra és gondolataimba merültem. Unatkoztam és mérges is voltam, részben magamra részben pedig a nevelő szüleimre. Magamra, mert nem bírtam ésszerűen gondolkozni és megoldani a helyzetet, a szüleimre mert szinte már úgy kezelnek mint egy rabot, pedig nem is az igazi szüleim! Nincs joguk felettem rendelkezni! Ráadásul most szobafogságot kaptam, pedig holnap lesz a születésnapom! Tizennégy éves leszek! Váratlanul elszántam magam. Úgy döntöttem itt hagyom ezt az egészet és elmegyek. A saját életemet fogom élni, világot látok és mágus leszek. Nagy és hatalmas mágus akit mindenkit szeretni és tisztelni fog. Kristály mágus...
Számba vettem a dolgaimat, fogtam a hátizsákom és pakolni kezdtem. Magamra vettem a legvastagabb farmerem és egy pulóvert. Bepakoltam egy nagyobb szőrme kabátot is mert valamiért úgy éreztem ha hideg lesz akkor jól jön. Magamhoz vettem a könyvemet és némi íróeszközt. (Már régóta van egy könyvem, abba írogatok mikor megszáll az ihlet. Néha verseket, esetleg történeteket vagy vicceket, máskor meg a saját kalandjaimat jegyzem bele. ) Volt egy kevés süteményem ezeket is betettem a táskába. Így már eléggé tele volt és különben is úgy vélekedtem hogy a szerencse majd megsegít. Kinyitottam az erkély ajtót és kiléptem. Balra a termésköveken, kúszó indák futottak. Már lement a nap, éjszaka volt, a hold rejtélyesen világított. Belecsimpaszkodtam az indákba és elrugaszkodtam, majd lassan mászni kezdtem. Az első egy méteren semmi probléma nem volt. De aztán az indák szakadni kezdtek, nem bírták el a súlyom. Kétségbeesetten tekintgettem körbe és próbáltam kapaszkodót keresni. Sajnos, bár az indák tompították az esést, én folyamatosan zuhantam lefelé. Talpra érkeztem, nagy dobbanással. Szerencsére a szobám nem volt túl magasan így nagy bajom se lett, de rögtön fájdalom nyilallt a jobb lábamba, viszont nem foglalkozhattam vele mert kisvártatva hallottam ahogy valaki kilépett az erkélyre. Idegesen felnéztem, tagjaimat megfeszítettem futásra készen. Aztán megnyugodtam, mert csak Furi volt az, kezében a szobám kulcsával, nyilván elcsente valahogy.
– Jól vagy? - suttogja. - Bejöttem de nem voltál sehol aztán hallottam a dobbanást, gondoltam leugrottál... Elmész? - kérdi.
- Jó barátom voltál Furi, de muszáj mennem. Kristály mágus akarok lenni! Elmegyek és nagy mágus leszek, aztán hallani fogsz még felőlem meglátod! Te is tanuld meg a fegyvermágiát addig és majd egyszer megküzdünk. Tényleg! - villant fel a szemem. – Nem jössz velem?
– Nem lehet, nekem itt kell maradnom. - mondja mosolyogva. –Vigyáznom kell apámra és édesanyámra. Sajnálom hogy így bántak veled, hidd el nem olyan rossz emberek ők, apám se volt mindig ilyen, csak tudod amióta nagyapa meghalt... - Látom hogy zavarban van ezért gyorsan közbevágok.
– Nem érdekes... Nem felejtelek el Furi, de most indulok...
– Várj! - szólt közbe – Van számodra valami! - Elszalad és pár perc múlva egy kötegnyi élelemmel tér vissza.
– Először is itt van ez mondja és ledobja a csomagot. - Én elkapom és begyömöszölöm a táskámba, ez tényleg jól fog jönni.
– Köszönöm, éhen már biztosan nem halok! – nevetek
– De most sietnem kell nem akarom hogy felébredjenek a szüleid.
– Nem fognak, nyugi. De van még egy ajándékom... Figyelj! - Kitárja a kezét és megjelenik rajta valamiféle rúna... vakító fehérséggel szikrázik, már-már félek hogy felébreszti az alvókat, mikor egyszer csak eltűnik és helyén, egy ezüstös markolatú összecsukható bicska marad.
– Furi.. ezt... hogy az életbe sikerült megtanulnod? - ámulok.
– Háát, sokat gyakoroltam és segített a tiszt aki vívni tanít. Tudod, valójában ő is egy fegyvermágus csak apámnak nem szólt róla.. tudod az előítéletei miatt. A markolatba belevéstem a nevem, így szerencsét hoz és így mindig segíteni fog.
– Nagyon köszönöm, sajnos én nem tudok mit adni neked, de igazán hű barátom voltál, köszönöm. Háát... Viszlát tesó. - köszöntem el sután, de sajnos nem jutott eszembe több. Tudtam, valahol éreztem hogy most fontos döntést hozok mind magamra és talán, mind másokra nézve is.
– Viszlát tesó! - búcsúzott el Furi és visszamászott az erkélyajtón keresztül. Miközben nekivágtam az útnak, még hallani véltem a zár csikordulását ahogy Furi bezárta a szobám ajtaját, s közben tudtam, valahol az életem rögös útján szintúgy bezárult egy ajtó.
II. Fejezet: Új ajtók nyílnak
„Ajtók. Az egyik legfontosabb dolog amit megtanultam, az az hogy ha egy ajtó bezáródik, mindig nyílik másik. Kivétel nélkül. Nekünk csak megkell találnunk és átlépnünk rajta. A kulcs a szívünkben van.”
Shiro
„Csak gyorsan és minél távolabb!” Ez volt az első gondolatom ahogy elhagytam magam mögött a „hőn szeretett” nevelőim házát. A cél adott volt. Mágus szeretnék lenni. No de merre induljak? Nem tudok sokat a külvilágról legfeljebb hogy sokan foglalkoznak mágiával, de vajon hol találok olyasvalakit aki tanítana... és mi több még el is szállásol? Ahogy így tanakodtam magamban, friss, hűvös szellő furakodott át a domboldalon. Bár tavasz volt, az idő itt a hegyek felé még ilyenkor is borzongató tud lenni éjszakánként. Most is kezdett hideg lenni, tehát úgy gondoltam felveszem a kabátom. Miközben kotorásztam a táskámban az amulettem kibújt a pulóverem alól és megcsillant a holdfényben. Ránéztem. Hirtelen eszelős ötletem támadt. „Északra fogok menni! Fel a hegyekbe Hakobe irányába! Csupa kaland, pont nekem kell! Aztán majd onnan tovább Oshinaba felé! Majd ott kitanítanak kristálymágusnak!”
Ezzel a zseniális gondolatsorral baktatni kezdtem felfelé a domboldalon. A gyep enyhén harmatos volt és a fűszálak gyengéden hajladoztak a tavaszi szellőben. A hold megvilágította az egész domboldalt, így, ahogy a harmatcseppek megcsillantak a fűszálakon minden lágy, világoskék árnyalatban játszott. A távolban tücskök ciripeltek és egy ízben egy erdei bagoly huhogását is hallani véltem. A domboldal itt még nem volt túl meredek így könnyedén haladtam előre. Jól éreztem magam, boldog voltam és reményekkel teli. Úgy éreztem hogy az életemnek van jövője, de ami a legfontosabb: Szabad voltam!
Talán egy órát gyalogolhattam amikor megpillantottam magam előtt a szikár sziklákat és a magasban a fehér, ködbe burkolózó csúcsokat. Itt már egyáltalán nem burjánzott a növényzet. Csak itt ott volt látható egy két magányos tölgyfa, körülvéve kisebb mohapárnákkal a köveken. Errefelé nagyon meredeknek indult a hegyoldal tehát másznom kellett. Mehettem volna a megszabott hegyi úton is, de nem akartam megkockáztatni hogy elkapjanak és visszavigyenek. Semmiképp sem adtam volna fel az újonnan szerzett szabadságom a régi, szabályok irányította életemhez.
Kicsit kifulladtam, meg kellett hagyni, tehát úgy döntöttem leülök és megvacsorázom. Előkaptam párat a csokis sütikből és elfogyasztottam őket. Kissé szárazak voltak de így legalább jó ropogósak is. Mindazonáltal felemelő érzés volt az éhes lelkemnek ahogy a lágy tejcsoki darabok szétolvadtak a számban. Még maradt három darab, azokat eltettem későbbre. „Most valami tartósabbra van szükségem, hisz mászni fogok.” – gondoltam - Kibontottam hát Furi csomagját. Egy fél kenyeret, két szalonnát, egy paprikát és egy kis fűszeres pulykahúst találtam benne, nyilván ebédről maradtak vissza. A paprikát azonnal elhajítottam, sajnos annak undorától mindmáig képtelen voltam megszabadulni. Befaltam a húsból és kenyeret rágcsáltam hozzá. A hús kicsit csípős volt, de még pont jó. Miután jól belakmároztam, elcsomagoltam, hátra dőltem a sziklának és elmerengtem. Merengésemből egy egérke ébresztett fel, kiugrott a sziklák közül és átfutott a combomon. Konstatáltam, hogy az égen már lefelé kúszott a hold. „Sietnem kell – gondoltam - még mindig nem vagyok elég messze.” Kisvártatva mászni kezdtem. Szerencsére sok kapaszkodó volt és bár a mászás nehéznek bizonyult, most sokkal jobban odafigyeltem hála az indák tanulságának. Egyszer kétszer megcsúszott ugyan a kezem, de végül mindig sikerült idejében megkapaszkodnom. Ahogy haladtam fölfelé, egyre fényesebb lett minden. Végül felértem egy sziklapárkányra, innen már vezetett fel ösvény a hegyekbe. Leporoltam magam és hátrapillantottam, de meg is fordultam rögtön mert a látvány gyönyörű volt. A nap szikrázva és ragyogva bukott fel a hegycsúcsok közül megvilágítva azok ormát. A rajtuk levő hósapkák gyémántként csillogtak a felkelő nap fényében. Ez a látvány igazán megihletett, de úgy döntöttem hogy most félreteszem a feltörő érzelmek kavalkádját és majd később vésem le gondolataimat. Mert volt egy dolog ami nagyon zavart...egy ideig nem tudtam mire vélni mi lehet az, aztán egy váratlan pillanatban felcsillant a szemem: „Hohó.. nyilván eltérhettem az úti célomtól hiszen ha erre kel fel a nap, akkor az előttem futó ösvény pont az ellenkező irányba tart. Találnom kell majd egy letérő csapást ami visszavezet Hakobe felé.”
Ahogy elindultam ezzel a gondolattal az ösvényen, még hallottam csiripelni a madarakat. Aztán egyszer csak elhalkultak. Az ösvény egyre csak lejtett, letérő csapásnak nyoma sem látszott, de visszafordulni nem akartam így tovább kapaszkodtam a meredek hegyoldalon. Pár perccel később megcsapott a jeges fuvallat. Az a pár fűcsomó és virág ami elszórtan megélt ezen a környéken, mind gyérbe burkolódzott. Hideg volt és én fáztam. Találnom kellett egy helyet ahol megpihenhetek és tüzet rakhatok. Felértem egy kisebb fennsíkra. Itt már mindent befedett a hó és a fagy, életnek semmi nyoma nem volt. Rájöttem hogy nagyon szomjas vagyok. Francba! A vízre nem is gondoltam. Úgy jöttem el hogy nem hoztam magammal vizet. Furi sem csomagolt és én tegnap este óta nem ittam. Fogtam magam és a számba vettem egy kis maréknyi havat. Jéghideg volt és szúrta a nyelvem, de folyadék volt ezért jól is esett. Legyűrtem a torkomon mire köhögni kezdtem. Tényleg nagyon hideg volt. Hirtelen visszavágytam a békés szobámba, bebújni a puha, meleg takaróm alá. Sajnos ez elég nehezen lehetett volna kivitelezhető, na meg gyorsan el is vetettem, mert nem akartam visszamenni a nevelő szüleimhez Tényleg nem, így hát tovább indultam és szerencsére végül találtam egy ösvényt ami vissza vezetett kelet felé.
Ez kicsit lefelé lejtett és egy völgybe vitt. Miközben leereszkedtem havazni kezdett, felhők vonultak a fejem fölé és beborították az eget. „Ez nem lesz jó, gyorsan menedéket kell találnom. ” Sajnos, a hóvihar nem várt meg és hamar elsöprő hózápor ereszkedett rám. Az orromig sem láttam és hiába igyekeztem sietve menedéket keresni, olyan volt mintha csak körbe-körbe mennék. Egyszer csak megcsúsztam és elestem. Nagyon fáztam, minden tagom reszketett. Kétségbe estem... és.. és.. sírni kezdtem. Azon gondolkodtam, ez hát a vége? Itt fogok megfagyni Shirotsume hegycsúcsai közt, magányosan és elfeledetten? Ráadásul pont a szülinapomon... Behunytam a szemem és vártam. Kezdett beborítani a hó és én elálmosodtam. Egy távolból jövő vonyítás riasztott fel. A hang bezengte az egész völgyet és visszhangzott a fejemben. Felnéztem és megemeltem fáradt tagjaimat. Egy különleges lény állt nem messze tőlem a hóban. Fehér bundája szinte beleolvadt a tájba, zafírkék szeme szinte világított a hóviharban. Azonnal felismertem: Egy Silvernight! Rögtön tudtam mit kell tennem. Megmozgattam a végtagjaim. Levoltak fagyva de még éltek. Feltérdeltem és megpróbáltam lábra állni. Nehezen ment, az egyik lábam szinte teljesen elfagyott. Sántikálva indultam meg, követve a farkast. Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt tudom hogy időről időre látni véltem egy kék szempár villanását. Aztán... egyszer csak eltűnt. Hirtelen nem tudtam mitévő legyek, de lenéztem és megláttam a hatalmas lábnyomokat a hóban. Furcsának tűntek, mert nem illettek a farkaséhoz. Követtem őket és egy barlanghoz vezettek. A barlang akár egy tátongó szörny szája úgy meredt rám, viszont ez volt az egyetlen esélyem úgyhogy beléptem a nyíláson. Pár lépés után megadta magát mind a lábam, mind a lélekjelenlétem. Összeestem és mély álomba zuhantam.
III. Fejezet: Tharyl’s
„Tudjátok, egyszer ismertem egy sárkányt. Tharyl’s-nek hívták. Nem volt nála bölcsebb lény az egész világon. Biztos vagyok benne hogy még a sárkányok között is kiemelkedő volt. Ő volt a mesterem, de nem csak az. Felnevelt és megtanított mindenre, amit a világról tudnom kellett. Apám helyett apám volt és barát helyett... a legjobb barátom.”
Shiro
Amikor felébredtem, az első dolog amit konstatáltam hogy sajognak a végtagjaim és teljesen kiszáradt a szám. Kinyitottam a szemem és felnéztem. Egy hatalmas lila szempár nézett vissza rám.
- Váááá! - Hátrahőköltem és akkorát ugrottam... vagyis csak ugrottam volna ha nem lett volna fagyos a bal lábam, mert így csak egy szimpla hátraesést sikerült produkálnom és beütöttem a fejemet.
- Aúú! - Jajdulok fel immáron fájó fejjel. A lény akinek csillogó lila szemei mellett még hófehér agyarai is voltak és testét kék pikkelyek borították, felnevetett. Már ha nevetésnek mondható az a hörgő, brummogó vagy nem is tudom milyen hang, ami a torkából felszakadt.
– K..k..k..ki vagy te? - kérdeztem hebegve
– Én? - úgy tesz mintha elgondolkozna – Én kérlek szépen egy ragadozó vagyok és egy felettébb vicces préda előtt állok éppen. - Vicsorít, majd szét tárja szárnyait (melyek hatalmasak és terebélyesek akár egy kisebb felhő) és újra felnevet. Közben számba veszem a lehetőségeimet, de belátom hogy rosszul áll a helyzetem. Ha akarnék se tudnék elmenekülni, valami mást kellett hát kitalálnom.
– Ömm van nálam ennivaló, ha akarod odaadom szívesen... - Kiveszem Furi csomagját a zsákomból és a hatalmas szörny elé gurítom. – Tessék, edd meg nyugodtan nagyon finom. Egyébként a nevem Shiro... Shiro Fukuboku. - A sárkány gyanakodva méregette a csomagot.
– Ez étel?
- Ööö ki kell bontani, be van csomagolva. - A sárkány erre mancsa egyetlen mozdulatával lehántja a kendőt az elemózsiámról. Most látom csak milyen elképesztő karmai vannak. Hegyesek és kéken csillognak, mintha nem is szaruból lennének. Egyetlen csapásával darabokra téphetne.
– Hamm. – mondja a lény, majd egy harapással eltünteti az egész csomagot. – Mmmm. - mordul fel elégedetten. – Igaz hogy az emberek haszontalanok, de a kajákhoz jól értenek.
– Te egy sárkány vagy? - nézek fel érdeklődve...
– Miért talán zergének nézek ki? Igaz talán nem kéne annyit megennem belőlük, de ha egyszer nem élnek más állatok errefelé. Háát, tudjuk hogy szól a mondás, az vagy, amit megeszel. - mondja nagy bölcsen. – Na, most már tanulhattál is valamit úgyhogy tűnés mielőtt feltalálnálak falni. - Erre nyeltem egyet és elgondolkoztam. Ha kimegyek a kinn tomboló hóvihar biztosan elemészt. Ha bennmaradok, akkor meg a sárkány lakomájává leszek. Ördögi csapda... de talán, ha szépen megkérem, juthatunk valamilyen egyességre.
–Kérem, mélyen tisztelt sárkány úr, ha kimegyek akkor biztosan megfagyok a viharban. Kérem hadd maradjak itt, ígérem nem fogok zavarni, észre sem veszi majd hogy itt vagyok. - A sárkány felmordult: – Hmm... Rendben.. de aztán tényleg maradj nyugton, mert ha felébresztesz, megeszlek. - mondta és összegömbölyödött, de mielőtt elaludt volna még így szólt: - Egyébként, a nevem Tharyl’s. Üdvözöllek a barlangomban.
Felsóhajtottam. Picit megnyugodtam és most volt időm körbenézni. A barlang elég tágasnak tűnt, talán kétszer is elfért volna benne a sárkány. A magasról cseppkövek meredeztek, míg a padlóból ódon sztalagmitok csúcsosodtak. Érdekes módon itt egész meleg volt, hogy ez a sárkánynak volt e köszönhető azt nem tudom. Semmilyen körülmények között nem akartam a sárkányt megzavarni így hát valamilyen csendes elfoglaltságot kellett találnom. A lábam már jobban volt de még pihentetni kellett, így hát előkapartam a könyvemet és nekiláttam megírni hajnalról szóló verset amelyet már az utam kezdete óta tervezek:
„Napfelkelte”
„Hajnalodik már, a nap vígan ragyogja be a tájt,
Fényei vígan táncolnak amerre szem ellát.
Minden ember szívét megtölti reménnyel,
S rájuk kiált, hogy kelljenek fel.
Hajnalodik már, a világba beköltözik az élet.
Szomorúnak lenni ilyenkor, vétek.
Hogy kristálymágus legyek, ez az érdek,
Az álmaimnak fogok élni amíg csak élek.
Hajnalodik már, táncol most a lélek,
...”
Elakadtam... hirtelen nem jutott eszembe semmi.. és ekkor:
- Csak egy sárkány tudja hogy most merre lépek. – hangzott fel egy nagy ásítás közepette. Megriadtam és felpillantottam. Tharyl’s szeme rám szegeződött. Úgy látszik időközben felébredt és te jó ég úgy látszik meghallotta a motyogásom. A fenébe is Shiro miért nem tudsz csak csöndben írni...
– Szép vers. Büszke lehetsz rá Shiro Fukuboku, szépen szavalsz.
– Öö.. köszönöm... – nyögtem ki lányos zavaromban. Nini, egy műkedvelő sárkány. Valószínűleg nagyon meglepődhettem mert nyomban szóvá is tette.
– Mi az talán nem nézed ki egy sárkányból hogy értékeli a költészetet? Márpedig igen. Mi van még abban a könyvben? – kérdi
– É..én nem.. én nem gondoltam... - Á hagyjuk. – Szóval, ez az én írókönyvem. Ide írom a gondolataimat, kalandjaimat, verseimet. Mindent ami megtetszik.
– Vannak benne találós kérdések? Nagyon szeretem a találós kérdéseket. – mormogja jóízűen
- Akad – felelem
– Mondj egyet! Nézzük csak kitalálom e.
– Hát jó... - Fellapozom a könyvemet és megakad a szemem egy igazán ötletes feladványon. – Ezt hallgasd: Két szomszéd lakik egymás mellett. Mindent látnak, csak egymást nem láthatják. Mi az? - A sárkány elgondolkodik majd egy pillanat múlva felnevet.
– Hát még ez is feladvány!? Nagyon egyszerű, ezek a szemek. Na de most én jövök. Hmm.. Kemény vagyok de nem kő, ritka vagyok de nem gyémánt, minden színben játszom de nem vagyok szivárvány. Mi vagyok? - A sárkány elhallgat és várakozva figyel. Én tanakodni kezdek.
– Gondolom valamilyen érc. – Szólalok meg fennhangon. Na de milyen olyan érc van ami minden színben játszik. Nem tudom. Ez fogas kérdés. Tehetetlenségemben körbepillantok. Ahogy a tekintetem a sárkány karmaira tévedt, a válasz egyszer csak berobbant az agyamba. – Kristály! – kiáltok fel! Nem is értettem miért nem jutott eszembe eddig hisz olyan magától értetődő volt.
– Úgy van. – bólogatott nevetve Tharyl’s – Hát mégsem vagy olyan együgyű mint amilyennek hittelek. – Váratlanul, észrevettem hogy elállt a hóvihar. Úgy döntöttem kinézek és ezt szóvá is tettem, mire Tharyl’s bólintott. Kinyújtóztattam hát elzsibbadt tagjaimat és miközben felkeltem, az amulettem megcsillant a halovány fényben. A sárkány szeme villant egyet, de nem szólt. Ahogy kiléptem a barlangból, láttam hogy a havazás teljesen elállt már, viszont mindent hó borított. Fogalmam sem volt hogy hol vagyok és merre indulhatnék. Visszatértem Tharyl’s-hoz és megkérdeztem:
- Tharyl’s, hol vagyunk?
– Valahol a Hakobe és Shirotsume között. – érkezett a válasz. Kösz, ezt én is tudtam...
– Merre mehetnék tovább Oshibana felé?
– Kimész a barlangból és elindulsz balra az ösvényen. Ha jól bírod a gyaloglást pár óra alatt leérsz a hegyekből. Onnan már biztos feltalálod magad... Mondd csak ifjú Shiro, miért akarsz Oshibanába menni? – kérdezte Tharyl’s.
– Viszonylag közel van... és Shirotsumeba meg nem akarok visszamenni. Azt reméltem hogy Oshibanában majd megtanulhatom a mágiát.
– Ehh.. emberek – mordult fel a sárkány – A mágia sokkal bonyolultabb mint ahogy azt ti hiszitek és nem játékszer. Nem lehet csak úgy megtanulni... érezni kell. S, mégis a mágia melyik ágát szeretnéd elsajátítani aprólék?
– Kérlek, ne nevezz apróléknak nagyon bántó! – szaladt ki a számon, de rögtön meg is rettentem, hisz hogy is mertem ráparancsolni egy sárkányra. Szerencsére Tharyl’s erre csak felnevetett és így szólt.
– Kedvellek. Bátor vagy még egy sárkányra is rászólni? No, de válaszolnál a kérdésemre Shiro? – kérdezte, a nevemet egy adaggal nagyobb tisztelettel ejtve. Hirtelen rájöttem hogy már nem is félek tőle, ha megakart volna enni már rég megtette volna és különben is, valószínűleg ugyanúgy magányos volt mint én. Úgy tűnt jól megvagyunk egymás társaságában. E gondolataim közt eszembe jutott hogy még mindig a válaszomat várja ezért gyorsan a tárgyra tértem.
– Elemi kristálymágiát szeretnék tanulni! Hogy hatalmas mágus lehessek és mindenki szeressen és tiszteljen! Az erőmmel szabaddá tenném az embereket.
– Hm... – Tharyl’s magában morgott valamit aztán így szólt – Helyén van a szíved és jól forog az agyad. Úgy döntöttem segítek neked szerencse fia Shiro, de áruld már el, miért pont a kristály mágia érdekel?
– Igazából én se tudom... valahogy közel áll a szívemhez. A kristályok olyan szépek.. és erősek... és ... - nem találtam jó szót így elhallgattam. Pár percnyi csönd után felszólaltam: -Hogy tudsz nekem segíteni? Elviszel Oshibanába? Akárhogy is, köszönöm. Hálás vagyok.
– Ééén? – horkant fel Tharyl’s –Biztos hogy nem. Jó nekem itt ez a békés hegység. Senki nem zavar, tobzódnak a vadak és friss a levegő. Nem repülök ember városok közelébe.
– Akkor hogy...?
– Kristály mágiát tanítok neked. Pontosabban sárkányölő mágiát.
– Te értesz a kristály mágiához?
– Még hogy én!? – horkant fel ismételten Tharyl’s – Figyelj! - Én figyeltem és ámultam. A sárkány pikkelyei egyre fényesebbek lettek, az egész barlangot kékesfehér fény töltötte be. Tharyl’s olyan vakítóan izzott hogy elkellett fordítanom a fejem. Mire elállt az izzás és visszanéztem, már nem is egy hús vér sárkány állt előttem, hanem egy kristály szobor. Az égkék kristály páncél csak úgy ragyogott a barlangban. Kisvártatva Tharyl’s hangját hallottam.
- Amit én tanítok neked, az nem egyszerű használata a mágiának és kristállyá alakítása. Te magad leszel majd a mágia. Te magad leszel a kristály. – Erre a végszóra, újra fény töltötte be az üreget és a sárkány visszaváltozott. Pont olyan volt mint azelőtt. A sárkány újra megszólalt.
– Tudod kik azok a sárkányölők?
– Nem.
– Vannak akik a saját mágiánkat használják ellenünk, sárkányok ellen. Hogy elpusztítsanak. Amit én tanítok neked, az pontosan ez a hatalom. Megbízom benned, remélem te nem fogsz megfelelni ennek a névnek.
– Soha!! – kiáltottam – Megígérem hogy soha egyetlen sárkányt sem fogok bántani.
– Köszönöm – morgott elégedetten Tharyl’s – Azért, feljogosítalak rá hogy ha megkell védened magad vagy a barátaidat, minden erődet használd fel ennek érdekében.
– Úgy lesz. – válaszoltam és ezzel elkezdődött a kiképzésem ideje.
IV. Fejezet: „A kristály a lélek tükre.”
„A kristálymágusoknak van egy kifejezésük, miszerint: „A kristály a lélek tükre.” Az én első kristályom türkizkék színű pont mint a szemem. Sokáig kerestem hogy ez mit is jelenthet. Aztán rájöttem. Én vagyok a jelentése. Nem lehet megadni hogy egy bizonyos színű kristályhoz milyen jellemű ember tartozik. A türkizkék színű kristály az én ajándékom és egyben egy felelősség. Meg kell felelnem hozzá. Ki kell érdemelnem a jövőben, mert olyan jellem társul majd ehhez a színhez, amilyet én adok neki.”
Shiro
A mesterem kemény kiképzésnek vetett alá. Minden nap edzenem kellett és eközben ügyelnem arra hogy ne aludjon ki a tábortűz amit időközben felállítottunk a barlangban. Tharyl’s hozott vadat, amit nekem kellett megnyúznom és megsütnöm. Eleinte nehezen ment, a nyúzással hosszú órák mentek el és az ételt többször odaégettem. Aztán belejöttem. Az utóbbi pár évben már régóta magam szerzem a táplálékom. ( Bár az ölésbe sohasem tudtam belenyugodni. ) Tharyl’s megtanított hogy járjak csendesen az erdőben és hogyan ismerjem fel az állatok nyomait. A Furitól kapott késem mindig nagyon jól jött, hisz mindent sokkal könnyebb volt elvégezni vele, pláne amikor még nem ismertem a kristály mágia rejtelmeit. A hegységben levő jeges vadon megedzette a fizikumomat. Jól viseltem a hideget és megerősödtem. Később feltűnt hogy a látásom is valahogy jobb lett. Élesebben és messzebbre láttam. Amikor megkérdeztem erről Tharyl’s-t egyik éjjel, ő nem mondott semmit csak mosolygott. (Persze csak egy sárkány keretein belül.) Úgy hiszem, örökké emlékezni fogok az együtt töltött estékre a barlangban. Gyakran olvastam fel a kalandjaimat, már amennyire a gyerekkori csínytevéseim azok voltak, de volt amikor ő mesélt legendákról és nagy mágusokról. Ráadásul minden este volt valami különleges tanulsága vagy bölcsessége amit hozzávágott a fejemhez. Megpróbált egy kis etikettet és udvariasságot is beleverni a fejembe. Nagyon sokat adott arra hogy erősítsem az erényeimet. Azt mondta, erre szükség van hogy a rideg világ ne ragadjon magába és még a legáthatolhatatlanabb sötét rengetegben is fényt tudjak gyújtani. Ha épp nem voltam nagyon fáradt a napi kiképzéstől akkor leírtam pár mondandóját. Íme egy kis ízelítő:
„Ha csekélységekbe nem vagyunk szigorúak önmagunk iránt, nagy dolgokban, ha akarunk, sem lehetünk.”
„A valódi önkéntesség átalakítja az embert, mert arra készteti, hogy a legjobbat adja magából, erősíti a legnemesebb, legjobb, legnemeslelkűbb, legtestvéribb részét.”
„Váljék elemeddé a meggondolt cselekvés. A meggondolatlan cselekvés a bolond osztályrésze Shiro. De ami később nem hoz megbánást, bármi legyen, tedd meg.”
Sajnos a kristály mágiában sokáig sikertelen voltam, de Tharyl’s azt mondta legyek türelemmel. Végül hosszú erőlködésem meghozta gyümölcsét. Egyik nap, amikor azon mérgelődtem hogy csak a körmeimet tudom bekristályosítani, Tharyl’s azt mondta hogy kövessem. Követtem és ő felvezetett egy hegyi ösvényen. Dél volt, a hótakaró szikrázott a napfényben. A sárkány termeténél fogva nagyot lépett és gyorsan haladt, így egy eltunyult városi embernek nehéz lett volna lépést tartani vele, de én már itt éltem ebben a vad és jeges környezetben vagy másfél éve. Minden erőmmel felküzdöttem magam és oldalazva haladtam ha túl meredek és jeges volt a lejtő. Nemsokára elértünk egy szirthez. Ekkor Tharyl’s azt mondta:
- Mászd meg! Addig nem mész innen sehova amíg ezt meg nem mászod. - Mivel ez nem az első ilyen eszelős ötlete volt, ezért szó nélkül neki láttam. A szirt nagyon meredek volt, kapaszkodó meg kevés. Nem panaszkodtam, bár nemigen láttam miért segít egy szirt megmászása a kristálymágiámnak. No, mindegy. - A kiképzés az kiképzés. – gondoltam.
Nagyon lassan haladtam felfelé, nehezen találtam meg a réseket a majdnem teljesen sima sziklában. Végül sikerült nagy nehezen eljutnom a feléig, mikor is a kiálló kődarab amin álltam letört. A kezemmel nem bírtam tartani magam ezért lecsúsztam és zuhanni kezdtem. Felkészültem az esés tompítására, bár lehet hogy túl magasan voltam. Szerencsére végül nem volt erre szükség, Tharyl’s figyelt és egy hatalmas légörvény kíséretében elrugaszkodott. Egy szárnysuhintással a magasban termett és elkapott. Mikor letett a földre, panaszkodni kezdtem.
– Ez a hülye szikla megmászhatatlan! Egyáltalán mi értelme ennek az egésznek? Jó karban vagyok, hisz kiképeztél. A legtöbb sziklán feltudok kapaszkodni miért pont ez kell!?
– Mert ez a legnehezebb – válaszolta nyugodtan Tharyl’s
– De mire jó!?
A sárkány felmordult.
– Ha nem érted az utat, először menj végig rajta s, ne ítélj előre! – Fáradt voltam és ingerült, így nem voltam megelégedve a válasszal. Hátrahagytam a mesteremet és kirándulni mentem. Újra láttam Shirotsume fényeit. Honvágyam támadt a régi viszonylag nyugodt életem és a barátaim iránt. De tisztában voltam a célommal, így csak sóhajtottam egyet és visszatértem a barlangba. Ekkor már későre járt az idő. Amikor beléptem, láttam, hogy a mesterem már alszik. Nekitámaszkodtam a barlang falának és elmerültem a gondolataimban. Elaludtam. Álmomban Tharyl’s-t láttam ahogy beszél hozzám és azt mondja: „Ha nem érted az utat, először menj végig rajta!” Ezután üvöltött egyet és felkapott. Felemelkedett az égbe, szárnyai csak úgy hasították a levegőt. Szélsebesen száguldottunk az égben. Láttam Fiore városait és hegyeit. Pont olyanok voltak mint a könyvekben amiket olvastam. Váratlanul, Tharyl’s egyszer csak lefékezett és ledobott. Zuhanni kezdtem és azt kiabáltam!
– Miért!? Mester miééért!?
Erre egy hang a fejemben azt mondta:
- Emlékezz arra amit mondtam!
S, még mielőtt földet értem volna ezt kiabáltam:
– Jó, de hová vezet ez az út!? Hová vezet ez az út!? Hová!? – Ez visszhangzott a fejemben, amikor felriadtam. Egy kis idő múlva megnyugodtam, az éjszaka csendes volt és kellemes. De ez az egy kérdés nem hagyott nyugodni. Elhatároztam hogy újra nekivágok a szirtnek. Ez bátor döntés volt, mert most nem lesz ott Tharyl’s hogy elkapjon és ha lezuhanok akkor végem. Az alatt az idő alatt amit itt töltöttem a sárkánnyal, jól kiismertem a környéket, gyorsan visszataláltam a sziklához. Mászni kezdtem és egy kis idő múlva elakadtam. Nem találtam több kapaszkodót. Sötét volt és nem láttam jól. Koncentrálni kezdtem. Már egy ideje megfigyeltem hogy ha nagyon igyekszem jobban tudok látni. Ideje volt ezt élesben is kipróbálni. Kis idő múlva kettő, nem is, három kiszögellést is észrevettem így újra mászni kezdtem. Most türelmesebb voltam és bár lassabban haladtam, biztos voltam benne hogy nem fogok leesni. Már hajnalodott amikor felértem a csúcsra. Azonnal kiszúrtam a fehér kristályt a kopár sziklán. Csak úgy ragyogott a hajnali fényben. Nem tudtam mást tenni mint bámulni rá. eldöntöttem hogy majd ezt is megfogom írni. Révületemből, egy ismerős hang zökkentett ki.
– Szép munka volt tanítványom. Mielőtt továbblépnénk, mondd csak rájöttél mire tanított meg téged ez a szikla? – Megpördültem a tengelyem körül és Tharyl’s-t láttam magam előtt. Felnevettem.
– Áhá, szóval mindvégig figyeltél engem... Köszönöm mester. Megint igazad volt, bocsánatot kérek. – A sárkány bólintott. – Hogy mit tanultam? Háát... – Visszagondoltam a pillanatokra amikor másztam a sziklán. – Türelmet, hogy megállhassak gondolkodni és kitartást, hogy ne adjam fel. Sikerült megerősítenem a látásomat is.
– Ügyes. – jegyezte meg Tharyl’s – Büszke vagyok rád. Most térjünk vissza ahhoz a kristályhoz. Segíteni fog hogy használhasd a kristálymágiádat. Átérezteti majd veled hogy milyen is kristálynak lenni. Csak látnod kell a kristály lényegét. – A kristály lényegét? Ez érdekesen hangzik.. gondoltam magamban és letérdeltem a kristály elé. Megérintettem, ujjaimat mintha halovány bizsergés járta volna át. A kristály felülete tökéletesen sima volt és kellemes tapintású, de a jóérzést félretéve, feladatom volt. Meg kellett látnom a kristály lényegét. Elengedtem a kristályt és koncentrálni kezdtem. A kristály vonalai élesebbek lettek, a tökéletes simasága még jobban szembetűnő volt, de mégsem történt semmi. Nem éreztem „lényegi” változást se magamban, sem a kristályban. Kis idő múlva ránéztem a mesteremre és megkérdeztem.
– Tharyl’s, a kristályszemekkel kellene látnom valamit? – A sárkány megrázta fejét
– „Semmilyen látás nem bizonyult eddig élesebbnek a lélek látásánál, s nem tudta figyelmesebben felismerni a jót és a rosszat. Ebben különbözik egymástól minden ember: a jó és a rossz megítélésében. Fordulj lelkedhez tanácsért!”
„Tanácsért.. a lelkemhez. Hmm... A lélek érez, nem? Tehát valamit éreznem kell a kristályban. A lényegét. Magát a kristályt? Furcsa...” Újra rátettem a kezemet a kristályra és behunytam a szemem. Azonnal éreztem azt a különös bizsergést. Próbáltam megérteni valahogyan, érezni a kristályt. Néha felerősödött ez a mágikus érzés de semmi. Aztán, egyszer csak kapiskálni kezdtem... olyanná, nem, kristállyá kell válnom. Fókuszálni kezdtem a kristálymágiámat és megpróbáltam azonosítani a karomat a kristállyal. Elképzeltem ahogy azzá válik. Egy pillanattal később kinyitottam a szemem. A karom zöldeskék fényben úszott. Megerősítettem a gondolataimat és tovább koncentráltam. A karom még fényesebb lett aztán, a varázslatnak hirtelen vége szakadt. Éreztem a tömény mágiát a karomban miközben csak bámultam. Az ujjaimtól a vállamig az egész karom teljesen kristállyá változott. Türkizkék színben játszott pont mint a szemeim. Csodálatosan éreztem magam. Végre sikerült elsajátítanom a kristály mágiát! Aztán egyszer csak elsötétedett a világ .
V. Fejezet: Kaland, vagy Kiképzés?
„Sosem fogom elfelejteni ezeket a napokat az életemben. Boldog voltam és igazán éltem! Sárkányölővé váltam. Egyike vagyok azon mágusoknak akik hordozzák a sárkányok hagyatékát. Napról napra nőtt a varázserőm és napról napra sikeresebben használtam a mágiámat. Bár Tharyl’s rendesen feladta a leckét, ezek voltak eddigi életem legjobb napjai.”
Shiro
A megszokott kis barlangunkban ébredtem. Nagyon kimerült voltam és fájt a fejem. Odavánszorogtam a tűzhöz és ittam egy kis vizet a fatálból, melyet én faragtam Furi késével. Kisvártatva belépett a barlangba Tharyl’s.
– Ó, hát felébredtél. – dörmögte elégedetten.
– Mi történt? – kérdem.
– Lenyűgöző voltál, sokkal kevesebbre számítottam, de nagyon sok mágiát használtál el, ezért estél össze. Egyél, aztán gyere ki edzeni. Ma még nem erőltetlek meg nagyon, utána viszont kemény kiképzés vár rád, sietnünk kell...
Vettem egyet a félretett vadhúsból és beleharaptam. Igazán jól esett. A ropogós, zsíros bőr után a hús belseje csak úgy szétolvadt a számban. Ahogy lenyeltem az első falatot, az erő rögtön kezdett szétáradni a testemben. Kitudja hány napja voltam kómában, de most nagyon éhes voltam. Egymás után faltam be a húsokat és ittam hozzá forrásvizet. Aztán egyszer csak morgást hallok kintről. Ez a Mester, ideje mennem. Ahogy kilépek, elvakít a fény. Kicsit várnom kellett amíg a szemem hozzá szokott a napfényhez, ráadásul most még élesebben láttam mint azelőtt. Fiore 777. évében jártunk, azon a napon Május 2.-a volt, két hónappal a magányom beköszönte előtt. A szokásosnál melegebb volt, a hó visszaszorult a magasabb hegyormokra. Körülöttünk a sziklákon zuzmók és más kisebb növények éledeztek. Tharyl’s elém gördített egy farönköt.
– Zúzd szét! – mondta. A fa friss volt és erős. Próbaképp rácsaptam az öklömmel de épp hogy csak megrepedt. Láttam hogy itt mágiához kell folyamodnom. Fókuszálni kezdtem az erőmet, de most nem az egész karomba csak az öklömbe. Hamarosan éreztem ahogy a bőröm kristállyá alakul. Ugyanazt a türkizkék árnyalatot vette fel mint múltkor a szirten. Próbaképp belecsaptam a tenyerembe. Erősnek tűnt, így hát hátrafeszítettem a karom és teljes erőből belevágtam a rönkbe. Amaz behorpadt és több repedés is megjelent rajta, de ki tartott. A kristály a kezemen megrepedt és eltűnt. Újra a normális hús-vér öklömet láttam ami ráadásul fájt is. Ezen kívül ájulás is kerülgetett. Sikerült erőt vennem magamon és talpon maradtam, bár kimerült voltam és nagyon hevesen vert a szívem.
– Nem olyan rossz, de úgy látom mással kell kezdenünk - mondta Tharyl’s. A sárkány nyelt egyet majd kiköpött a lábam elé egy fehér színű kristályt, végül nemes egyszerűséggel így szólt: – Edd meg!
– Miii?? – hökkentem meg – Te normális vagy!? Ez egy kőkemény kristály... ráadásul... most köpted ki...
– Semmi baja nincsen! Képes vagy rá! Edd meg! – parancsolta a sárkány.
– Najó.. te tudod. – adtam be a derekam. Felvettem a földről a kristályt és megkocogtattam a fogammal. Semmi. Kőkemény, ehetetlen. De mivel a mesteremnek általában igaza van, ezért tudtam hogy valamit mégiscsak produkálnom kéne. Szóval aktiváltam magamban a mágiát csak úgy próbaképpen, majd beleharaptam a kristályba. Arra számítottam hogy kihullnak a fogaim, de nem ez történt. Úgy vájódtak a kőzetbe mintha vajból lenne.
– Nem is rossz. – állítottam két falat között. - Az íze olyaan... kristályos – jelentettem ki nagy bölcsen. Váratlanul különös változásra lettem figyelmes. Miközben elrágcsáltam a kristályt, visszatért belém az energia, de nem csak hogy visszatért, egyre csak nőtt. Szinte már kipukkadtam tőle. Életemben nem voltam ilyen jó erőben.
– Ha kristályt eszel, - szólt Tharyl’s – Visszaregenerálódik mind az élet mind a varázserőd. No, viselkedj neki... – célzott a feladatra. A farönk széttörése mostanra már gyerekjátéknak tűnt. Újra egybegyűjtöttem a varázserőt az öklömbe. Most már sokkal gyorsabban ment és mintha még nagyobb is lett volna a kristályréteg. („Tehát képes vagyok megnagyobbítani egyes testrészeimet a kristálymágia segítségével. Ez jó.” - vélekedtem magamban). Felkészültem, majd lecsaptam a fatörzsre. Amaz szilánkokra szakadt és darabjai szanaszét repültek. Még az alatta levő sziklán is keletkezett egy-két repedés. A kristálypáncél sem tűnt el az öklömről, ott maradt és bár kicsit fáradt voltam, stabilan álltam a lábamon. Büszkén és elégedetten néztem fel Tharyl’s-re. Ő szintúgy elégedetten és fürkésző tekintettel meredt rám. Talán ez járhatott a fejében: „Ez a kölyök folyton meglepetést okoz. Lehet hogy az emberiség mégsem olyan reménytelen mint gondoltam...”
Tharyl’s mester sok különböző téren tette próbára a képességeimet az elkövetkezendő napokban. Hogy csak párat említsek, kikellet kerülnöm vagy kivédenem azokat a köveket amelyeket Tharyl’s hajított felém. Ez volt az ügyességem próbája. Lekellet vennem a csizmáimat (ami már önmagában nagyon veszélyes) és kristállyal bevont végtagokkal kellett futnom és másznom a sziklákon. Ez volt az állóképességem próbája. Egy nap elérkeztünk az erő, a kitartás és az ész próbájához. Tharyl’s odavezetett egy hatalmas sziklához meg kétszer olyan széles és kétszer olyan magas volt mint én. Mindent megpróbáltam, hogy a legkülönfélébb módokon áttörjem, de nem jártam sikerrel. Rendkívül tömör volt és nagyon kemény. Már több napja próbálkoztam amikor a mesterem megjelent és a nevemen szólított.
– Shiro, emlékezz a szirtre és amit ott tanultál. Néha meg kell állnunk és türelmesnek kell lennünk. Mérlegeljünk és találjuk meg a legjobb lépést. – Sóhajtottam és leültem a szikla elé. Meditálni próbáltam. Becsuktam a szemem és mélyeket lélegeztem. Éreztem a lágy szellőt ahogy végig táncol a hegyoldalon, hallottam ahogy a távolban zergék kopognak a sziklákon. Tudtam hol vagyok és tisztában voltam a körülöttem levő dolgokkal. Aztán megtöltöttem a tudatom a sziklával. Keresni kezdtem a választ hogy törhetném szét, átlapoztam az emlékeim naplóját hátha megtalálom a segítséget. Nem sikerült. Mire végeztem már esteledett. Visszagondoltam a régi Shirotsume-i önmagamra és a szám mosolyra húzódott. Amaz minden bizonnyal tajtékzott volna. – „Úgy tűnik ma is tanultam egy kis türelmet.” – gondoltam. Másnap újult erővel tértem vissza a sziklához. Nem pazaroltam az energiám, inkább megnézegettem minden oldalról és magamban tanakodni kezdtem: Szóval, egy szikla. Szét törnöm. de mégis hogy? Szükségem lesz a kristályökölre, és az erőmre ez nem kétség.... Talán ha lenne gyenge-pontja, de hát nincs.. minden pontja egyforma. Ha valahol ráütök minden pontja egyenlő erővel taszít... – Megvaaan!! Juhéé! – ujjongtam. Ha átütöm a sziklát a megfelelő helyen akkor a többit már elvégzik a repedések. Ahhoz hogy átüssem a lehető legkisebb ponton kell csapást mérnem rá. Ehhez viszont a kristály ököl túl nagy felületű. Hirtelen beugrott az-az észrevételem, amikor a farönknél a nagy mennyiségű mágiától a szokásosnál jobban megdagadt a kezem. Azaz hogy lehet növelni a rajtam levő kristályréteget. Tehát, akkor lehet hogy meg is tudom hosszabbítani... és ha a végét elvékonyítom mint egy dárda hegyet, akkor átüthetném a sziklát! Király! Hozzá is láttam. Sajnos a dolog nem volt ilyen egyszerű. A kristályosul-t kezem megnyújtása nagyon nehéznek bizonyult és az idő túl gyorsan telt. Szerencsére, elszántságom ismételten kifizetődő volt. Egy hónappal később kialakítottam a „képességet”. A karom csuklótól lefelé kristályból volt és meghosszabbodott. A vége összeszűkült és hegyes volt. Korántsem volt tökéletes, de a célnak megfelelt. Pár lépést hátrébb léptem a sziklától. Lendületet vettem és nekifutottam. A technikát kristályfúrónak neveztem el. (Eredeti mi?) A hegy mélyen a szikla közepébe fúródott. Bár egy pillanattal később szilánkokra tört és a kezem visszaváltozott. Emlékszem, ott álltam felhorzsolt kézzel, fáradtan és megviselten, de győzelemittasan. A sziklán repedések futottak végig minden irányban. Amikor abbamaradtak, a szikla elkezdett szétnyílni, aztán lassan megállt. Az éjben szinte hallani véltem a feszült csöndet. Visszafojtottam a lélegzetem és vártam, de a szikla nem tőrt szét és nem repedt tovább. Úgy maradt széthasadva, repedések nyomával. Elszontyolodtam... Nem tudtam teljesíteni a próbát...
Mikor visszatértem a barlangba hogy elmondjam a hírt. Tharyl’s félbeszakított.
– Láttalak ám! Remek voltál.
– De hát.. nem teljesítettem a feladatot!?
– Nem az volt az igazi próba. Messze vagy még attól hogy darabokra hasíts egy nálad jóval nagyobb sziklát. A lényeg az volt hogy kitarts, gondolkodj és mérlegelj. Ne fuss fejjel a falnak. Bár a sziklát nem törted szét, nézd csak mennyit fejlődtél. Most már tényleg igazi sárkányölő vagy. Csak egyetlen feladatom maradt számodra, de biztos vagyok benne hogy készen fogsz állni.
– Köszönöm mester. – csak ennyit tudtam kinyögni. Leírhatatlan a hatás amit ezek a szavak okoztak. Végtelenül megkönnyebbültem és megnyugodtam. Kitöröltem pár könnycseppet a szememből és ledőltem Tharyl’s mellé.
- Mondd csak Shiro, rájöttél hogy megváltoztathatod a kristályod színét? Persze, nagyon szép ez a türkizkék szín, de néha jól jön a változatosság nem de bár? – kacsintott a sárkány.
- Tényleg? – kérdeztem vissza homlok-ráncolva
- Furcsa... én azt olvastam egy könyvben hogy minden kristály mágus kristálya egy színű.
- Ez lehet hogy így van, az elemi kristály mágusoknál, de a te esetedben ez teljesen más. A sárkányok ősi mágiájával bírsz. A kristályod színét tetszés szerint változtathatod. Majd... próáábald ki – ásított Tharyl’s. – Hidd el menni fog. - A sárkány befejezte a monológját és elaludt. Hamarosan én is álomba szenderültem. Álmomban egy kristálybarlangban jártam, ahol mindenféle formájú kristályok ragyogtak a szivárvány különböző színeiben.
Szer. Feb. 29, 2012 10:15 am
