Név:Luiza Kämpfer
Kor: 19 év
Neme: nő
Mágia: elemi mágus, tűz
Céh: Blue Pegasus
Jellem: Aranyos, vicces lány, aki még a leggyengébb és legbénább vicceken is képes halálra röhögni magát. Szeret inni, egész jól bírja az italt, de ha átlépi a határait nincs menekvés. Bátor lány, de a pókok iránti félelmét máig sem tudta legyőzni. Gyengéi a szép ruhák és a tejcsokoládé. Mindenkivel szeret barátkozni, de a harc is a kedvenc időtöltései közé tartozik.
Kinézet:169 cm magas, vékony, csinos lány, hosszú lila hajjal és szemmel. Legtöbbször pántnélküli ruhákat hord szoknyával.
Előtörténet
17 évvel ezelőtt születtem Oshibana városában. A családom gazdag volt, ennek ellenére mindig szegénynek éreztem magam. Talán azért, mert apám Roy, és anyám Lea nagyon kevés időt töltöttek velem. Egy rövid időn belül megszoktam, hogy nincsenek velem a nap minden percében, de a lelkem mélyén még mindig vártam, hogy anyám vagy mindig velem legyen. Teltek-múltak az évek, elrepültek, mint az őszi falevél a messzeségbe. 14 éves voltam, és a legérdekeltebb dolgok számomra a ruhák voltak. Egy borús őszi napon is a szobámban voltam, próbálgattam a ruháimat, mikor kopogtattak az ajtón.
- Szabad! – szóltam ki, miközben megpördültem a tükör előtt, és néztem milyen könnyedén libben a szoknya rajtam.
- Luiza kicsim, én vagyok! – szállt felém a bársonyos hang, miközben kinyílt az ajtó. Hátrafordultam és nagy mosollyal az arcomon álltam édesanyám elé.
- Nézd! Hát nem gyönyörű ez a ruha! Már meg szerettem volna mutatni neked, de nagyon elfoglalt voltál! – mondtam neki lelkendezve, ő pedig rám mosolygott.
- Nem a ruha a szép, hanem aki hordja!- válaszolta, mire kicsit elpirultam az örömtől, majd folytatta – De most adni szeretnék neked valamit!- Előhúzta a nyakláncát a ruhájából majd a hátam mögé lépett és a nyakamba rakta.
- De hiszen, ez a te nyakláncod…
- Igen, de most már a tiéd! Én is az édesanyámtól kaptam olyan idős koromban, mint most te vagy! Nagyon fontos volt számára, számomra és remélem neked is az lesz! Ha szomorú vagy, ebből kell erőt merítened, ebből kell vigaszt nyerned! – ezzel megsimogatta hosszú lila hajamat, majd – most mennem kell, de ne feledd! Ha ez a nyaklánc nálad van, akkor sose lehetsz magányos, mert én és a nagymamád most már benned élünk! .- Egy nagy puszit nyomott a homlokomra, majd kiment. A tükör előtt állva csodáltam a lila ékköves nyakláncot, mely gyönyörűen csillogott. Megfogtam és magamhoz öleltem, miközben édesanyámon járt a fejem. Nagyon örültem, hogy nekem adta ezt a kincset, majd lefeküdtem az ágyamra, és elnyomott az álom. Másnap reggel közölte velem az egyik cseléd, hogy a szüleim üzleti okokból elutaztak, de pár napon belül visszajönnek. Nem lepett meg a dolog, hogy nem szóltak, hiszen eddig sem tették. Most a szokásosnál is jobban unatkoztam, hiszen nem mehettem el vásárolni a hatalmas vihar miatt, ami kint tombolt. Már három napja esett az eső, amikor a szüleim autója begurult a kapun. Odaálltam az ajtó elé, hogy köszönthessem szüleimet, de amikor kinyílt az ajtó, csak apám jött be.
- Üdvözöllek itthon édesapám! – mondtam tisztelettudóan – Édesanyám merre van? – kérdeztem tőle.
- Luiza! 10 perc múlva gyere, kérlek az irodámba! – adta ki az utasítást.
- Igen apám. – mondtam, majd bámultam ki az udvarra, amit elmosott a napok óta zuhogó eső. Eltelt a tíz perc és bekopogtam apámhoz.
- Gyere be! – szólt, és beléptem az ajtón. Odaálltam apám álé és vártam. Csend volt, már a tűz is kialvóban volt a kandallóban. Mikor apám megtörte a csendet.
- Hallottál már a mágusokról?- kérdezte mély hangon.
- Egy keveset… – válaszoltam, majd folytatta.
- Értem… Akkor először is elmondom neked, hogy az anyád elemi mágus volt.
- Mi… micsoda? – csak ennyit tudtam kipréselni a számon, mielőtt bármi mást reagálhattam volna apám folytatta.
- Az erdő mellett mentünk, amikor hirtelen lefékezett a kocsink. Három ember állított meg minket. Banditáknak tűntek, és anyád nevét kiabálták. Kiszálltam, és tiltásom ellenére anyád is. Ekkor egy pillanat töredéke alatt egy jéglándzsa szúrta át édesanyád szívét, és pár másodpercen belül meghalt. – ennél a szónál összeszorult a szívem, és megremegett a lábam. Alig bírtam tartani magamat, és ránéztem apámra.
- Miért? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Anyád egy máguscéh tagja volt, de szó nélkül elhagyta őket, hogy velem legyen. Attól tarthattak, hogy anyád kiadja a titkaikat, és ezért megölték. De ennyi idő után? – gondolkodott hangosan apám.
- Kik voltak? Milyen mágusok? – kérdeztem feleszmélve a sokkból.
- Valószínűleg elemi mágusok.
- Elemi… mágusok? – a szívemben hatalmas gyűlölet lett úrrá. Miért kellet megölniük? Anya sosem adott ki semmilyen titkot, amit rábíztak. Úgy éreztem, forr a vérem, hogy mindjárt felrobbanok. A bal oldalamon lévő kandallóban a parázs hirtelen lángra kapott, eztán apám felállt és megragadta a karomat.
- Luiza! Hagyd abba! Reméltem, hogy te nem leszel mágus, de úgy tűnik, hogy anyádra ütöttél. – erre felkaptam a fejem, és a nagy lánggal égő kandallóra szegeztem a tekintetem. Lehetetlen… mágus vagyok? Kérdeztem magamban, majd ránéztem apámra, aki visszaült székébe.
- Apám… - kezdtem volna hozzá a mondandómhoz, de nem jutott eszembe semmi.
- Most menj ki! Egyedül kell lennem! – mondta, és én lesütött fejjel elhagytam a szobát.
- Mágus vagyok? De akkor milyen mágus? Talán elemi? Tűz?– tettem fel magamnak az ostoba kérdéseket, amikről már megbizonyosodhattam. Elmentem fürdeni, és miközben a kádban áztattam magam, döntöttem. Elmegyek itthonról, és megkeresem azt a máguscéhet, amibe anyám tartozott hajdanán. A szobámban fogtam a legnagyobb táskámat és belepakoltam a kedvenc ruháimat. Lefeküdtem aludni, és másnap kora reggel kimentem a konyhába, hogy megkérjem a szakácsot, hogy készítsen nekem valami útravalót, de apámnak ne szóljon. Visszavonultam a szobámba és írtam apámnak egy levelet:
„ Édesapám!
Láttam rajtad, hogy rosszul érintett, hogy mágus vagyok. Elhiheted, én is meglepődtem! Elmegyek, hogy megtaláljam azt a céhet, amibe anyám tartozott és megbosszulom őt. Kérlek, ne aggódj értem, vigyázni fogok magamra!
Luiza ”
Leraktam az ágyamra az üzenetet, majd egy másik táskában elraktam az ennivalót és indulni készültem. Az ajtó előtt álltam, hátrapillantottam és hittem abban, hogy sikerülni fog a tervem. Elmentem a vasútállomáshoz és felszálltam egy vonatra ami Onibusba tartott. Az úton semmi sem történt. Leszállva a vonatról elindultam, hogy körbenézzek a városban. Egy mágusbolthoz értem és ismét rám tört a düh. Észre sem vettem, hogy eközben egy hajtincsem lángra kapott. Elkezdtem visítozni, amivel sikeresen felkeltettem az emberek érdeklődését. Egy férfi odajött hozzám és leszólított.
- Te is mágus vagy?
- Jó napot kívánok! Igen, miért maga is?
- Látom, nem tudod kezelni az erődet. Megtaníthatlak rá, persze csak ha akarod. Egyébként a nevem Shion.
- Üdvözlöm Shion! Az én nevem Luiza Kämpfer. – válaszoltam neki udvariasan, és az ajánlatát fontolgattam. Nem lenne hátrány, ha tudnám kezelni az erőmet.
- Nos, mi a válaszod? És kérlek, mellőzd ezt az udvarias beszédet!
- Igen szeretném! És oké.
- Akkor gyere utánam! – mondta mosolyogva. – Úgy látszik elemi mágus vagy. Képzeld én is! Ráadásul tűzmágus vagy! Pont, mint én! – beszélt megállás nélkül a férfi. Én csak bólogattam, amikor a közelben egy kunyhó formái rajzolódtak ki.
- Látod Lui-chan oda megyünk! Az az én házam. Tudom nem valami nagybirtok, de nekem tökéletes!
- Lui-chan? – kérdeztem vissza, mert felettébb tetszett ez a becenév.
- Sajnálom, nem tetszik? Túl közvetlen vagyok? – kérdezősködött aggodalmasan Shion.
- Nem, nem! – ráztam meg a fejem – nagyon tetszik ez a név Shion Mester! – mosolyogtam rá és ő visszamosolygott.
Belépve a kunyhóba rendetlenség fogadott. Meglepődve néztem körbe, hogy hogyan lehet így élni. Megpróbáltam felszedni az utamba kerülő dolgokat és valahogy rendet teremteni, de Shion megfogta a vállamat.
- Hagyd csak Lui-chan én már megszoktam, te is megfogod. Csak a butáknak kell rendet rakniuk, a zsenik átlátnak a káoszon – humorizált újonnan szerzett mesterem. Ezen elkezdtem nevetni, és Shion mester is.
- Most feküdj le Lui-chan, holnap azonnal elkezdjük az edzést!
- Értettem mester! – majd lefeküdtem oda ahova Shion mester mutatott. Ő egy másik szobában aludt, én pedig hamar elaludtam.
- Ébresztő Luiiiiiiiiii-chan! Ideje edzeni!
- Hööö? Öt pecet!
- Nincs öt perc edzeni kell! – ezzel megfogta a bokámat és kirántott az ágyból.
- Jól van na! Fent vagyok! – kiabáltam hisztisen az ébresztésért. Erre ő csak egy halk nevetéssel felelt majd kiment az ajtón. Éhes voltam, a gyomrom is korgott, és gyors léptekkel Shion mester után siettem, aki egy tó mellett ült. Tegnap fel sem tűnt, hogy van itt egy tó, de most más dolog foglalkoztatott.
- Mi lesz a reggeli Shion mester? – erre ő rám nézett majd egy hangosan sóhajtott, mint aki hosszú mondandóba akar kezdeni.
- Először is. Ki kell fognod egy halat puszta kézzel, hogy egy kis türelmet és ügyességet gyakorolhass, aztán csak annyi a dolgod, hogy megsütöd, és nem égeted agyon a halat. Ezzel azt tanulod meg, hogy hogyan hívd elő a tüzet és hogyan irányítsd kedved szerint.
- Rendben, ez csak nem lehet olyan bonyolult… - és feltűrtem a szoknyámat, hogy ne legyen vizes. Bementem a tóba és vártam. A közelembe úszott két hal, én pedig rájuk vetettem magamat!
- Megvagy! Hova tűnt? Shion mester ez nem fog menni! – panaszkodtam csurom vizesen a mesteremnek.
- Ugyan már Lui-chan még csak egyszer próbáltad meg! Ne add fel, légy türelmesebb és koncentrálj! – mondta nevetve. – Megmutatom! – Ekkor ő is bejött a vízbe és leült. Ült csendben, meg se moccant. Elúszott mellette egy hal és egy gyors mozdulattal kikapta azt a vízből. Felém tartotta, aztán feldobta a levegőbe és a hal meggyulladt. Még mindig égett, mikor már Shion mester a kezében tartotta.
- Shion mester, a kezed! – pánikoltam, de ő csendre intett.
- Nézd, semmi bajom nem esik, amíg az uralmam alatt tartom a tüzet. – tágra nyílt szemekkel bámultam, mire elaludt a tűz.
- Kész a reggelim!
- Shion mester!
- Ha enni akarsz, csináld meg a feladatot! – meglepett ez a válasz, hiszen nem ehhez szoktam hozzá, de éhes vagyok, úgyhogy muszáj lesz ezt véghezvinnem. Leültem a vízben és vártam. Igyekeztem kőszoborként ülni, de még egy hal sem jött felém. Még mindig vártam, igyekeztem türelmes lenni, és végre egy kis hal úszott felém. Felcsillant a szemem, de nem csaptam le rá azonnal, próbáltam úgy csinálni, mint a mester. Egyre közelebb ért hozzám a hal, és lecsaptam. De sajnos elhibáztam, csak egy pikkely maradt a kezemben. De nem adtam fel, hiszen ennem kellett. A harmadik alkalommal már sikerült a nagy örömmel szaladtam oda mesteremhez.
- Shion mester! Shion mester sikerült!
- Rendben akkor most süsd is meg a halat!
Fogtam a kezemben, de nem tudtam, hogy is kezdjek hozzá a sütéshez.
- Mit is kellene most csinálnom? – erre elkezdett nevetni. Durcásan elfordultam, de nem bírtam ki, hogy ne nevessek én is.
- Hát a legfontosabb ahhoz, hogy használni tudd az erődet, az hogy higgy magadban! Ez olyan természetes, mint a beszéd. De ehhez előbb meg kell magadban találnod a saját tüzedet. Ez a te részed, az érzéseid, csak te irányíthatod, mert ha nem, porrá éget a saját erőd. - Erre nagyot nyeltem majd leültem. Igyekeztem megtalálni a megfelelő érzéseimet, de nem ment.
- Látom, a türelmed 1 nap alatt rengeteget fejlődött. Gondolkozz, rengeteg érzésed lehet! Szeretet, szomorúság, boldogság, fájdalom vagy akár bosszú. Minden érzelem hasznos lehet. Minél erősebb, annál erősebb lesz a tűz is amit kreálsz.
Rögtön anyám jutott eszembe, és ennek következtében egyre erősebb érzések kavarogtak bennem. Dühös voltam és szomorú. Eztán eszembe jutott, hogy milyen kedves volt velem anyu és a melegség járta át a szívem. Ekkor nagy lángra kapott a hal, és meg tudtam sütni anélkül, hogy megégetném, vagy magamban kárt tennék.
- Mire gondoltál? – kérdezte tőlem Shion.
- Anyámra… hogy milyen kedves volt velem, mennyire szerettem… és hogy megölték. – beleharaptam a sült halba és eleredtek a könnyeim. Gyorsan letöröltem őket, mert nem szerettem sírni.
- Sajnálom! – megráztam a fejem, és csak most tűnt föl, hogy már besötétedett.
- Ideje bemenni! Majd holnap folytatjuk rendben?
- Rendben! Jóéjt mester!
Teltek-múltak a hetek, a hónapok, Shion mester minden nap valami újat tanított nekem, vagy azt, amiben még nem voltam elég jó.
Három év telt el amióta Shion mesterrel vagyok. Szerinte nagyon erős lettem, de én nem érzek túl sok változást. A legerősebb támadás, amire megtanított a Fire ball technika. Annyi bizonyos, hogy amíg Shion mesternél tanultam nagyon megszerettem a harcot. Azt mondta, hogy ha eljön az idő és úgy érzem, hogy tovább kell állnom, majd más technikákat is tanulhatok más emberektől. Egy reggelen odaálltam mesterem elé.
- Itt az idő Shion mester, elmegyek! – mondtam határozottan, ő pedig magához ölelt, és megsimogatta a hátam.
- Hiányozni fogsz! Megtiszteltetés, hogy a mestered lehettem! Remélem, még látjuk egymást!
- Köszönöm Shion mester! – már a könnyeimmel küszködtem, de megfogadtam, hogy nem fogok sírni, és nem is sírtam. Elbúcsúztunk egymástól én pedig a táskáimmal felszerelkezve elindultam a vasútállomás felé. Felszálltam a vonatra, és újabb unalmas utazás várt rám. A Hakobe - hegy közelében szálltam le a vonatról. Leszólítottam egy fiatalembert.
- Elnézést! Meg tudnád mondani, hogy errefelé van-e valamilyen város?
- Igen van egy a hegy lábánál! – erre a férfi közelebb lépett hozzám és megfogta a derekamat. – Cicafül, nem lenne kedved szórakozni egy kicsit velem? – mosolygott rám perverz vigyorával, amitől engem kirázott a hideg. Észbe kaptam és felképeltem, majd rezzenéstelen arccal elindultam a hegy lábához. Lassan kivehető volt a város, ahogy közeledtem, és ezért nagyon megörültem, mert már untam a sétát. A városba érve rögtön megkörnyékeztem egy éttermet. Bementem és leültem a sarokban lévő asztalhoz, mert csak az az egy volt szabad. Vártam a pincérnőt, ekkor egy barnahajú lány odajött hozzám.
-Öhhmm.. bocsánat, szabad ez a hely? Sajnos zsúfolva van az egész vendéglő…
-Hát… persze foglalj helyet!
-Nagyon köszönöm. Egyébként a nevem Lisbeth. – mosolygott barátságosan a lány. Furcsa módon kellemesnek találtam a lány társaságát, mintha már régebb óta ismernénk egymást.
-Jah… az én nevem öööö… Luiza Kämpfer! – mondtam, miután ráeszméltem, hogy válaszolnom kellene Natinak.
-Hát örvendek a találkozásnak!- mondta ismét mosolyogva. Ezután hívtuk a pincérnőt, mert már kezdtem lassan éhen halni.
- Jó napot kívánok! Mit hozhatok önöknek?- kérdezte a nő.
- Én kérek egy Ebéd Menüt és egy bögre teát. Te kérsz valamit Lisbeth?- kérdeztem meg őt is.
- Én egy tenger gyümölcseit kérek rizzsel. - mondta a pincérnek. Pár percig néma csend volt mire meglepő módon megszólaltam.
- Nincs kedved eljönni velem vásárolni? – mondtam kicsit elpirulva, és izgatottan vártam a válaszát.
- Öööö… persze, szívesen elmegyek veled – ennek hallatára nagyon megörültem és elmosolyodtam én is. Végre meghozták az ételt és hozzáláttunk.
- Egyébként te merre laksz? – erre ránéztem a lányra miközben a spagetti tésztája kilógott a számból. Miután beszippantottam a tésztaszálakat választoltam.
- Gyakorlatilag most sehol, mert most céhet keresek magamnak.
- Értem- felelte. Miután kivégeztük az ebédet elindultunk a városba. Én csak mentem Lisbeth után, mert nem meglepő módon nem ismertem a járást. Egy ruhabolt elé értünk és felcsillant a szemem. A kirakatban megláttam egy gyönyörű lila fűzőt, és odatapadtam az üveghez. Már beszuszogtam az egész üveget, mikor Lisbeth nevetve megszólalt.
- Akkor gondolom, ide bemenjünk! – Én pedig csak hümmögéssel helyeseltem a dolgot. Berohantam a boltba és azonnal letámadtam az eladónőt. Odaadta a kirakatból a ruhát majd felpróbáltam és megvettem. Mindeközben Lisbethet szem elől tévesztettem, de egyik pillanatról a másikra felbukkant, és egy kék tunikát tartott a kezében. Ő is megvette azt a szép ruhát, majd tovább mentünk. Csendben mentünk tovább majd az út közepén Lisbeth elém áll és egy kérdést szegez felém.
- Ha most sehol sem laksz, és nem akarsz ma tovább menni eljöhetsz hozzám. Igaz van egy lakótársam, de ő most több napos küldetésen leledzik. – mesélte. Meglepett ez a kérdés, de örültem neki és gondolkodás nélkül válaszoltam neki.
- Rendben! De csak ha nem zavarok! – mondtam nagy lelkesedéssel.
- Nem fogsz zavarni, hidd el. – és ezt ennyiben hagytuk. Mutatta a hozzá vezető utat és séta közben egy hatalmas Blue Pegasus logójú épülethez értünk. Megálltam.
- Ebben a városban is van egy céh? – kérdeztem Lisbethtől.
- Igen. Mint láthatod, a Blue Pegasus. Talán Fiore legbarátságosabb céhe. – mutatta a bokáján lévő céhjelet. Erre csak hümmögtem egyet majd ismét LIsbeth lakása felé vettük az irányt. Mentem Lisbeth háta mögött, aki közben mindenféle kalandjáról mesélt, de eközben csak a Blue Pegasus céh járt a fejemben. Ha ez a céh olyan kedves, ahogy Lisbeth mondja, biztos, hogy anyám nem ehhez a céhhez tartozott. Érdekes módon nem foglalkoztatott a bosszú, hanem valamiért csatlakozni akartam a Blue Pegasushoz. Gondolatmenetemet megszakítva Lisbeth hirtelen megállt és rám meredt.
- Miért nem visel a méhecske pizsamát? – kérdezte, majd egy pár másodpercnyi hatásszünet után- Mert még nem mosott fogat! – néztem rá érthetetlenül egy fél percig, majd hatalmas röhögésbe kezdtem. Annyira béna volt ez a vicc, hogy már jó volt. Abbahagytam a nevetést majd mentünk tovább. Végre odaértünk és Lisbeth beinvitált a házába. Nem volt túl nagy, de hatalmas tisztaság volt.
- Bejáró nőtök van? – kérdeztem, miközben a bútorokat vizslattam.
- Dehogy! Nem engedhetnénk meg magunknak. Én szoktam takarítani.
- És mindig vendéglőben eszel?
- Nem, ez kivételes alkalom volt…mivel Maina ma nem volt itthon, így gondoltam ma nem szenvedek a menü kitalálásával.
- Értem. - feleltem neki, majd akaratlanul is kicsúszott a számon:
- Bírod az italt?
- Hát nem igazán. De ez meg hogy jött ide?
- Ja, sehogy, csak kérdeztem. Lefürödhetek?
- Természetesen – és megmutatta a fürdőszobát. Megfürödtem. Kilépve a fürdőszobából egy bevetett ágyat láttam és rögtön beletemettem a testemet. Úgy éreztem agyonnyom a fáradtság, és soha többé nem mozdulok. Másnap reggel tértem magamhoz, hirtelen nem is kapcsoltam, hogy hol lehetek.
- Jó reggelt! Kész a reggeli!- zengett a hang a fülemben, majd megindultam a hang irányába, mert a szememet lusta voltam kinyitni. Belerúgtam a küszöbbe és fél lábon ugrálva, visítozva mentem ki a konyhába.
- Úristen? Élsz? Jól agy? – kérdezte Lisbeth, majd mutattam neki a dagadó kislábujjam. Ekkor elkezdett nevetni, majd leültünk az asztalhoz. A reggeli tükörtojás volt.
- Nagyon finom lett! – mondtam.
- Köszi, örülök, hogy ízlik! Figyelj csak azon gondolkoztam, hogy lenne- e kedved csatlakozni a céhhez?
- Tényleg? Hát persze, nagyon szeretnék! – örvendeztem.
- Akkor most megyünk és beszélünk Bob mesterrel! – ugrált örömében Lisbeth. Elindultunk majd Lisbeth rázendített.
- Uuuh ehhh uhh ahah, ting teng balabala ding deng. – én csak néztem rá, de nem mertem megszólalni. A lelkem mélyét már szakadtam a röhögéstől, de nem akartam megbántani.
Elértünk a céhig és bementünk. Lisbeth szó szerint odapattant egy furcsa küllemű férfihoz.
- Mester! Jó napot! Lenne itt egy lány, aki szeretne csatlakozni a céhünkhöz! – Lisbeth rám mutatott és Bob mester, ~ha jól hallottam a nevét~ odajött hozzám.
- Ohh egy új leányzó! Mi a neved bogaram?
- Luiza Kämpfer nevem.
- Milyen kis édes név aranyom! És milyen mágiát űzöl?
- Tűzmágus vagyok mester.
-Ohh, egy újabb tűzmágus. Aranyos kislánynak nézel ki… Liz édesem a pecsétet!
Ekkor egy szőke hajú lány jött felém.
- Hova kéred a céhjelet? – kérdezte a lány.
- A jobb karomra szeretném. – Liz rám nyomta a pecsétet, és ránéztem Lizbethre fülig érő mosollyal.
- Üdvözöllek a Blue Pegasusban Luiza! – ölelt át.
- Lui-chan… a barátaimnak Lui-chan! - mondtam neki és visszaöleltem.
Pént. Márc. 02, 2012 3:28 am